Sokszor szokták kérdezni, hogy az Olívia, Nonó és a segítő kezek mesekönyvekbe mi alapján válogattam össze a témákat, amiket érinteni szerettem volna, de a válasz nagyon egyszerű. Ezek az élethelyzetek, ezek a történetek mind élők, igaziak, körbe vesznek minket, és kérdéseket vetnek fel a saját gyermekeim, Olívia és Nonó fejében.

Nem tudományos megfontolás, politika vagy állásfoglalás van mögöttük, csak egyszerűen az életünk. És pontosan ezzel a könnyedséggel és természetességgel gurult be Schreit Zoltán, az Olívia, Nonó és a segítő kezek I. kötetének  hőse a történetek közé, amikor a Parkfalu utcáin hajtva rótta a köröket kerekesszékével, mintha ez az élet legtermészetesebb dolga lenne. Számára természetes is az a lendület, amivel száguld, és a hála azért, hogy él, és a családjával lehet. Ez a gondolkodás és lélekerő volt az, ami számomra kétségtelenné tette, hogy Ő lesz az egyik mesém hőse.

Zoli bácsiék háza két utcával arrébb van a mienktől. A kapu melletti kis tóban csobog a víz, és a bejáratot mindig az évszaknak megfelelő, gyönyörű dekor díszíti. Innen indult hajnali futására mindig Zoli, mert másfél éve, a balesete előtt még maratont futott.

Egy nap azonban – egy pillanat műve volt csupán – lezuhant egy magasles létrájáról. Ekkor kezdődött új életük első fejezete.

Egyedül mentem ki az erdőbe, aznap nem volt velem senki. Szeretem ezeket a pillanatokat, megnyugtatóak, és minden úgy zajlott, ahogyan máskor. Felmentem a lesre, és nem tudom mi történt ezután. Lezuhantam. A telefonom, a táskám, mindenem fent maradt, és én magamnál voltam a zuhanás után, vissza akartam mászni" 

- emlékszik vissza arra a napra, amikor megváltozott az élete.

De amikor megmozdult, azonnal érezte, hogy nagy a baj. Szeretett volna felülni, de nem érezte a lábait. Végigtapogatta, de azok érzéketlenül hevertek a földön teste élettelen folytatásaként, és azonnal megértette, mi történt. Minden erejét összeszedve megpróbált a létrán felkapaszkodni, kezeivel felhúzni magát, de a les nagyon magas volt, visszaesett a földre.

Ott feküdtem, és tudtam, hogy képtelen vagyok segítséget hívni, így vártam, és közben rettenetesen hideg volt -  meséli.

Miután nem ért haza, családja segítséget kért és a hosszú, hidegben töltött órák után kihűlt testtel, eszméletlenül szállították a kórházba. Felesége, Schreit-Molnár Timi beszélt az orvosokkal, akik azt mondták, a következő órák kritikusak lesznek. A kihűlés olyan súlyos károkat okozhat, amitől elhalhatnak végtagok, agykárosodás léphet fel, de Timinek erősnek kellett maradnia kislányuk és kisfiuk mellett.

Csodával határos módon Zolinak semmilyen agykárosodása nem lett és kezeit is tökéletesen tudja azóta használni, a hipotermia nem okozott további károkat. Az ötös csigolyája azonban szilánkosra tört.

Nincs semmi esély, én ezt pontosan tudom. Végigjártunk minden lehetőséget, és tisztában vagyunk a helyzettel, ezért arra koncentrálok, hogy abból hozzam ki a legtöbbet, ami most van.

- mondja Zoli elszántan, és a baleset óta a család egy teljesen új életre rendezkedett be.

Zolit mindenben támogatja a felesége, és bár nem volt könnyű elmondani a gyerekeknek, hogy Apa már nem fog tudni felállni, ők szeretettel és odafigyeléssel alkalmazkodtak az új helyzethez.

Az orvosok kezdetben szkeptikusak voltak, hogy Zoli életereje és lelkesedése kitart-e majd, mert a túlélés okozta öröm és megkönnyebbülés után a mély depresszió szokott következni. Sokan féltették őt ettől, de ő mindenre rácáfolt.

Első teendői közt volt, hogy autóját átalakíttassa, hogy továbbra is tudjon vezetni, házukat pedig akadálymentesítették. Korábbi munkáját nem tudta ugyan folytatni, most otthonról dolgozik és nagyon fontos számára, hogy családja ne szenvedje meg az ő megváltozott helyzetét.

„Nem szeretnék a gyerekekre több terhet tenni csak azért, mert nem tudok járni. Nem szeretnék mindig kérni tőlük, nem akarom, hogy azt érezzék, nekik is megváltozott az életük. Ezért is vettem a handbike-ot (a kerekesszék elé tehető plusz kerék, amit kézzel hajtva lehet a kerekesszéket irányítani), és így el tudok menni a kutyáinkkal én is sétálni.”

Azt mondja, örül, ha a gyerekek foglalkoznak a kutyusokkal, és sétáltatják őket, de amit csak lehet, igyekszik ő maga is elvégezni. Szeretné megőrizni az erejét, és szeretné, ha a szociális életük sem csökkenne emiatt.

Rövid idő alatt sikerült olyan új barátokat szereznie, akik segítik őt ezen az úton, és olyan lehetőségeket mutatnak meg, amikről a legtöbb embernek járóképesen elképzelése sincs. Ilyen például a síelés vagy a wakeboard kerekesszékesként. Ma már számos olyan lehetőség van, amik mellett teljes és tartalmas életet lehet élni ebben a helyzetben is, de ehhez sok erő kell. Sokat kell tenni érte, de Zoli és családja képes volt felülkerekedni a családfő tragédiáján, és hatalmas erővel és összetartással menni, vagyis gurulni tovább az úton.

Ezt a kisugárzást azonnal megérzik a gyerekek, nem véletlen hát, hogy minden alkalommal meg kellett állnunk megnézni Zoli bácsi járgányát, megsimogatni a tacsikat és megcsodálni, hogyan száguld az extra kerékkel felszerelt kerekesszékkel.

Köszönjük Zolinak, hogy hozzáállásával és erejével példát mutat nekünk, és reméljük, hogy a következő kutyasétáltatásnál is találkozunk! :)

"Nem is tudtam, hogy ilyen kerekesszék is van – mondta Nonó, miközben kedvesen integetett Zoli bácsiéknak.

Bizony nagyon sokféle van, a kerekes székek sem egyformák. Vannak különböző sportokhoz valók, kisebbek és nagyobbak, mert attól még, hogy valaki ilyen székben ül, nagyon sok mindent csinálhat, ha igazán szeretné. Nem tudhatjuk, kinek miért van rá szüksége, lehet az oka betegség, baleset, vagy más dolog is.

De miközben Anya és Apa erről meséltek, elismerően nézték Zoli bácsit, aki nagyobb lendülettel haladt előre, mint sok más ember, akinek kerekesszékre sincs szüksége."

/Részlet A kerekesszékes bácsi című meséből -  Olívia, Nonó és a segítő kezek I./