A karácsonyi angyalokkal elment az apukám.

De csak most érzem úgy, hogy kész vagyok olyan méltón írni erről, amivel megtisztelhetem az emlékét.

Mi egész életünkben kifejeztük az érzéseinket, úgy nőttem fel, hogy ezerszer és milliószor elmondta, mennyire szeret, imád, egész életemet meghatározta ez a végtelen erő és biztonság, a csillagokat is lehoztuk volna egymásért a szüleimmel.

Így ezeket a sorokat nem azért írom, hogy Őfelé még kifejezzek bármit is, erre volt az életünk, amit nagyon köszönök neki. Azért írom le, hogy tisztelettel emlékezzek meg mindarról, amit kaptam, és amit nagyon szeretnék tovább adni a gyerekeimnek, akiket ugyanolyan határtalan rajongással szeretett, mint engem és az anyukámat.

Apu két dolgot szeretett nagyon, az autókat és a filmeket. Fiatal korától kezdve kocsival járt, és bár otthon nem tartott rendet maga körül, az autóival mindig királynőként bánt. A kocsinak tisztának és tökéletesnek kellett lennie, nem tudta elviselni, ha csak egy karc is volt rajta, azt ki kellett nyomban javítani.

Gyerekkoromban nagyon szerettünk autós moziba járni. Hárman is sokszor mentünk, de néha csak Apuval kettesben, és a legtöbbször elaludtam a film végére. Előtte cseresznyét szedtünk a házunk udvarán álló öreg cseresznyefáról, de Apu a mozi büféjében is alaposan bevásárolt enni-innivalókat. A büféket egyébként is mindenhol örömmel felkereste, akár csak egy tejeskávéra, és élvezettel beszélgetett a büfésekkel, biztonsági őrökkel, pultossal, pénztárossal és bárkivel a világon. Apu nagyon szeretett beszélgetni, különösen, ha Ő beszélhetett. Beszélgetett mindenről, utazásról, munkáról, egy kicsit a politikáról, de leginkább az autókról. Élete legnagyobb részében olyan munkái voltak, ahol autók között lehetett. Legmegizzasztóbb feladata azonban az volt, amikor nekem adta át a volánt, és megtanított vezetni. Szerintem akkor kezdett el igazán őszülni. De jó munkát végzett, mert férfiakat megszégyenítő magabiztossággal tudok vezetni és parkolni is, bármikor, bármivel, aminek kerekei vannak.

Életünk első, igazi tengerparti nyaralására is autóval mentünk Horvátországba. Hat éves voltam, amikor Rab-szigetre indultunk, sok évvel később pedig sikerült rávennem a szüleimet a repülős utazásra. Vonakodva ugyan, de belementek, és onnantól még egy dolgot megszeretett Apu, a tengerparti pihenést. Túrázás, hegyek és más aktivitások nem dobogtatták meg a szívét, de a tenger morajlása, a napsütés és az Adria látványa élete végéig elkísérte.

Kívánságára ezért hamvait a tengerbe szórjuk, hogy minden évben, amikor a hullámok simogatnak, Ő körülölelhessen.

De szinte most is érzem magamon az ölelő karjait, átadta az erőt, amivel születésem óta támogatott, bennem van a hit és a szeretet, amivel mindig körbevett, és viszem tovább magammal mindazt az energiát, amivel feltöltött egy életre, hogy erős és boldog legyek.

Nem igazán tudom felfogni, hogy Ő nincs már, és nem is akarok erre gondolni. Csak arra a sok jóra és szeretetre, amit örökre nekem adott.

De sosem lesz az élet olyan már ezután, mintha még élne az apukám..